Képszakadás

Hihetetlen, hogy az embert kit feledni akarunk, egyre többet gondolunk rá, és amikor már azt hittük elfelejtettük. Egy zene, egy emlék, egy illat, és felborul minden ami addig gondosan egy jó nagy fal mögé volt bújtva. Leborul a fal. Nem marad más csak üresség és fájdalom. Az emberek többsége falat épít maga köré, hogy megvédje magát, hogy legyen egy hely. Egy személy, akiről nem tudni semmit, hogy mit érez. Mit gondol. Egyzserűen csak rideg,és ridegségével oylan állapotot kelt ki embertársaiban, ami vonz mindenkit. Vagy éppen taszít. Az emberek felnéztek Emilyre. Mindig is tudott róla. Tisztában volt vele. De sosem értette. Hisz az igazi énje egy csendes lány volt aki imádott olvasni, és ujságíró akart lenni.. De az az Emily amit a többiek láttak. Nem ő volt. Egy darabig igen. Amikor még 9 . ikes volt akkor még valamit megtudott őrizni magából. De ahogy telt az idő. Az emberek egyre többet követeltek. Tudta , mindvégig tudta, hogy nem lessz ez íg jó. Szülei mindig arra tanították, hogy bármit cselekedjék is, csak adja önmagát... Pomponcsapat, koncertek, bulizás..drogozás... Egyiket se akarta igazán. De mivel mások csinálták .. hát ő is... a párnába fúrta arcát és zokogni kezdett. Nemtudta már. Visszaakarta csinálni. Nem akart emlékezni. Ez már túl sok. Ennyit egy ember nem bírhat ki. Vagy talán igen , de ő nem az az ember. Nem erős. Igazából minden egyes rossz szó fáj amit rá mondanak a gyűlölködő emberek , csak azért mert "menő". És a barátok. Hol vannak most? Itt kéne lenniük.. megvigasztalni. Valamelyiknek utána kellett volna futnia, amikor eljött a buliról. De nem jött senki sem.. Senki... - Ribancok ><- ordította a párnába, könnyek égették az arcát, melyek lassan már a párnát is eláztatták. Visszza akarta pörgetni az időt. Mindent máshogyan csinálni...DE már túl késő volt... túl késő mindenhez. Hirtelen felpattant és a fürdőszoba felé vette az irányt. A lakásban sötét volt. Nem volt otthon senki , csak ő... Egyedül. Hirtelen félelem járta át, mintha valaki valamelyik sarokból csakis rá lesne, és felkapcsolta a villanyt. A tükörben nem magát látta. Nem ő volt. Egy szőke derékig érő haj, kék szemek ,műszempilla. Nem! Nem! és már ordított. A kezébe kapta az első útjába kerülő ollót, és lenyírta szőke tincseit. A fürtök úgy szálltak a fürdőszoba csempére , mintha aranyfonál lenne. Elégedett volt az eredménnyel. Rövid haj. Kusza tincsek. De valami valami még kellett. Ekkor megfogta az ollót és mélyen kezébe véste. Felszisszent. Sosem fordult elő még a gondolata sem, hogy megvágja magát. Nem volt se emo, se hülye. De most mégis. Még mélyebbre nyomta az ollót. Érezte ahogy a keze lüktetni kezd, és a bőr alól hirtelen előbuggyanó vér megnyugvással töltötte el. Leroskadt a padlóra. Lekapcsolta a villanyt. Ott ült a sötétben. Egyedül.A szőke herceget várva. Ami tudta sose jön el. Lehajtotta felyét. A könnyek újból égetni kezdték arcát. A hold bevilágított a fürdőszobaablakon. Amikor ott ült egy lány, zokogva, szőke hajtincsei között ülve a hideg csempén, nemtörődve már semmivel. Csendben azt suttogta.. : Vége...