Hajnalodott. A nap lassan fölkelt. Tudtam a Tanács most dönt. És a döntés legyen akármilyen, megváltoztassa az életem…Örökre. Féltem . Az emberek világa, számomra ismeretlen,olyan mint egy nagy erdő. Égig érő fákkal, mocsarakkal és démonokkal, ahol csak elveszni lehet. De kijutni nem. Felfal. Egyszer bekerülsz, és soha de soha nem jutsz ki onnan. Nem akartam.. Nem és nem..mégpedig Léna miatt nem.
Zaj hallatszott. A templom ajtaja becsapódott, és szárnyak suhogása hallatszott. A Tanács. Egyre közelebb értek. Egy alak kiállt a többi közül és görnyedt testem fölé állt.
- Jacob, a tanács döntött. – Felismertem a hangját. Apám volt az. Arcát nem láttam… De hangjában valami felismerhetetlen hallatszott, amit eddig még soha nem halottam tőle. Nem láttam őt. Igazság szerint nem is akartam. Tudtam, ha ránézek, úgyse látok semmit. Érzelmeket meg főleg nem.
- Igen apám? – szóltam, és szemembe hulló hajtincsek mögül ránéztem. Az arcát fürkésztem. A szemét, hogy hátha leolvashatom, hoyg sajnál,hogy Szeret.. De szemében nem volt semmi. Szeme sötét volt..Olyan sötét mint amilyen még soha. Kerestem benn azt az apát, aki amikor 7 éves voltam tanított meg repülni. Jól emlékszem mosolygott, szemében látható volt a szeretet, de ez mostanra eltűnt..
Nem nézet rám. Csak egy pillanatra. Aztán elfordult, és elindult vissza a templomba. Néztem utána.. Azt kívántam bárcsak megállna, visszajönne és átölelne.. De valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez úgysem fog megtörténni. Ekkor megállt, mint aki tétovázik,hogy meg e forduljon. Aztán megfordult. Most már jól láttam a szemeit. Csalódottság , szomorúság és talán egy kis gyűlölet tükröződött benne.
- Nem vagy többé a fiam..
A szavak mitn rózsatövis hasítottak belém. Bevésődtek a bőrömbe, mint a rossz férgek át egészen a szivemig. Oda akartam szólni, oda ,hogy bocsásson meg, hogy én nem akartam,de egy szó sem jött kia torkomon. Az ajtó újra csapódott. Apám eltűnt. Nem láttam többé. A Szavak keringtek a fejemben. Ekkor a Tanácstól két anygal jött. Az egyik magasabb fekete hajú, a másik ugyan alacsonyabb, de ugyanolyan fényes fekete hajjal rendelkezett. Akár testvérek is lehettek volna. Valamit bezsélltek. tudtam , hogy hozzám intézik a szavaikat. De nem érdekelt. Az én fejemben, csak apám szavai keringtek. Mintha az agyam nem lett volna képes mást befogadni, csakis apám szavait,és semmi mást.
- Hé, Öcsi ittvagyunk. – Szóllt ekkor a magasabbik, s egy nagy arany kapura bökött.
Hát ezlenne az, a menyország kapuja, ami csak akkor jelenik meg ha a tanács megnyitja. Soha máskor. Most nyitva volt. Legendák szóltak e kapuról, hogy mennyi csodát rejt, egy másik világba ahol minden szép és jó. De ha minden olyan szép és jó akkor mért zárták el tőlünk? Mért , nem mehettünk oda soha? Számomra ez a kapu nemjelntett mást csak félemet, és veszélyt. Amit nemszeretnék megismerni.
- Utolsó kívánság?- Szólt a másik. Szemében mintha élvezetet véltem volna felfedezni
- Nincsen…- motyogtam, bár annyi mindent szerettem volna. Hogy mondják meg apámnak , hogy sajnálom, és Lénának hogy szeretem.. De mégse mondtam.. úgyse adták volna át az üzenetet.
- Hát akkor jó utat- szólalt meg ismét a magasabb, és kibökött a kapun.
Zuhantam. A hideg levegő csípte a bőröm. Nem láttam semmit. Arra gondoltam meghalok. De mégse egy hirtelen puffanással, egy sikátorba értem földet. A Földön vagyok. Gondoltam.. azon a helyen ahova sohase akartam eljutni… SOHA. A földön hevertem. Körülöttem tollak és vér. Föltápászkodtam. Hirtelen fájdalommal csapott belém felismerés, hogy az én vérem, és az én szárnyaim hevertek mellettem. A földön elhagyottan.
by : Amy :DD
